Elkas naplója

 Elindultunk a romoktól Rönkösrév felé, Dorkó vezetett minket át az erdőn, úttalan utakon és nevenincs ösvényeken. Mindig azt hiszem, hogy ismerem már az erdőt, de gyorsan kiderül, hogy mégsem. Mindenesetre egészen nyugodt utunk volt a tavasszal együtt lassan éledező fák között. Madarak csiviteltek valahol felettünk, minden nyugodtnak tűnt, ami az elmúlt napokhoz, és ahhoz képest, hogy éppen a Farkaserdőn keltünk át, kellemes meglepetésnek tűnt. Aztán belefutottunk ebbe a rőzsegyűjtő nénikébe. Teljesen egyedül rőzsét gyűjteni egy farkasoktól hemzsegő erdő közepén? Nincs is ennél gyanúsabb. Szerencsére egyik útitársam sem próbált belekötni, vagy ami még rosszabb, megtéríteni. Többször is elmondta, hogy vigyázzunk, mert itt annyi a farkas, mint farkason a bolha, de hogy ő hogy él itt túl egymagában, arról egy szót sem ejtett. Akár a homlokára is írhatta volna ennyi erővel, hogy boszorkány vagy efféle, de legalábbis sárkányvér parfümmel fújta be magát (a szag alapján ez utób...

Hát ezt a napot egyáltalán nem így képzeltem. Amikor még a romokon kívül álltam, és néztem az alvó goblint, azt hittem, végre lesz egy rendes csata, ahol megmutathatom új társaimnak, hogy mennyit érek. Mert igaz, az öreg sok dologra tanítgatott, igazán hasznát eddig a harcbeli képességeimnek tudtam venni. Vártam tehát előkészített karddal, felhúzott nyílpuskával, hogy végre szembe kerülünk az ogrékkal, amiknek a nyomait követtük, és kipróbálhatom rajtuk a kardomat. Kerültem már szembe ogréval korábban is, nem könnyű ellenfél, de nem is legyőzhetetlen. Néhány jó nehéznyílpuskával gond nélkül elintézhető. Persze nekünk nincs ilyesmink, de azért nem kételkedtem benne, hogy elboldogulunk velük. A merengésemből egy goblin visítása riasztott fel, aki immár egyáltalán nem aludt, hanem tágra nyílt szemekkel bámulta a felé mászó elf vitézt, és egy nyílvessző állt ki belőle. Hát, ennyit a lopakodásról. Belelőttem én is egy nyilat, mire az elf nyakába esett, de legalább abbahagyta a visítást....

Csak álltam ott és néztem a fa ágai között békésen alvó goblint. A fa sok társával együtt egy régi, romos fal tetején nőtt, a gyökerei itt-ott már teljesen szétfeszítették a köveket, de annak idején – talán több száz éve – jól megépítették ezt a falat, még felismerhetőek voltak az ablakok ívei és a falat lezáró bástya vonalai, igaz, az első szintet már szinte teljesen betemette a föld és az avar. A csapat többi tagja már eltűnt a szemem elől, csak én maradtam itt, hogy a nehéz vértemben csörtetve ne ébresszem fel a goblint. Fölöttem gyenge szél borzolta meg a fák ágait és friss-zöld leveleit, és két napja először volt időm végiggondolni, mit is keresek én most egy hegyen, vagy dombon, itt nem messze az Északi Küllőtől az erdő kellős közepén. Az első gondolatom az volt, hogy „ Nem is akarok itt lenni. Igazából én Awravielben akarok lenni .” De ez persze nem volt teljesen igaz. Valóban nem akartam túlságosan itt lenni, de ez volt a legjobb választás az összes közül, legalábbis Sólyom sze...