2. Piroska és a kalandozók, avagy a Vörös Veszedelem

Hát ezt a napot egyáltalán nem így képzeltem.
Amikor még a romokon kívül álltam, és néztem az alvó goblint, azt hittem, végre lesz egy rendes csata, ahol megmutathatom új társaimnak, hogy mennyit érek. Mert igaz, az öreg sok dologra tanítgatott, igazán hasznát eddig a harcbeli képességeimnek tudtam venni.
Vártam tehát előkészített karddal, felhúzott nyílpuskával, hogy végre szembe kerülünk az ogrékkal, amiknek a nyomait követtük, és kipróbálhatom rajtuk a kardomat.
Kerültem már szembe ogréval korábban is, nem könnyű ellenfél, de nem is legyőzhetetlen. Néhány jó nehéznyílpuskával gond nélkül elintézhető. Persze nekünk nincs ilyesmink, de azért nem kételkedtem benne, hogy elboldogulunk velük.
A merengésemből egy goblin visítása riasztott fel, aki immár egyáltalán nem aludt, hanem tágra nyílt szemekkel bámulta a felé mászó elf vitézt, és egy nyílvessző állt ki belőle. Hát, ennyit a lopakodásról. Belelőttem én is egy nyilat, mire az elf nyakába esett, de legalább abbahagyta a visítást.

Ezek után sietve indultam az alagút felé, mert nem akartam megadni az esélyt az odabent frissen riadóztatott többi goblinnak, hogy a fal tetejéről lövöldözzenek le minket.

Mire átértem a fal alatti átjárón, már legalább egy ogre kint volt az udvaron. Ahol valaha a várudvar volt, ott most az erdő folytatódott, egy szép nagy erdei tóval a fák között. Más, békésebb időkben biztosan kellemes lehet itt időt tölteni, de most az összképet erősen lerontották az udvarra lépő ogrék, akik nem csak büdösek voltak, de még kiabáltak is.

Ahogy kiértem az udvaron álló agy fa takarásából, megláttam a vezérüket, az egyik ogre hátán lovagló kis vörös goblint.
Ránézésre nem tűnt veszélyesnek, még fegyver sem volt nála. Persze én, aki varázshasználók között nőttem fel, sejthettem volna, hogy aki csatába fegyver nélkül indul, az a legveszélyesebb, de eszembe se jutott, hogy egy goblin képes lehet ilyesmire.
Először az ogrét vettem célba egy tűznyíllal, szépen el is találtam (mondhatnánk, hogy egy ogrét azért nem nehéz elhibázni, dehát, nos, végül is néha megesik), meg is pörköltem kissé, de ezzel csak feldühítettem. Ez abból is látszott, hogy a vártnál sokkal gyorsabban előkapott egy hajítódárdát és belémhajította, amire az ütés erejének lendületét is felhasználva visszahúzódtam a falhoz. Azt hiszem ekkor robogott el mellettem a félszerzet a kecskéje hátán, és ugrott neki egy másik ogrénak, aki tőlem jobbra a fa mögött állt. Ez már csak a méretkülönbségre nézve is igazán bátor és hősies dolog volt.

Hamarosan felbukkant Glantia úrnő is, és a kis vörös goblint nézte ki célpontnak. Ez jó ötletnek tűnt, elvégre ő volt a vezér, és ha a vezér elesik, megzavarodnak a katonák is.
Hogy a többiek merre jártak, nem tudom, mintha a fal tetejéről hallottam volna némi csatazajt, és a bástya felől valami puffanást, de nem vagyok benne biztos.
Annál is kevésbé, mert ahogy Glantia úrnő, szokása szerint egy jól irányzott becsmérlő kifejezést indított volna a goblin felé, valami furcsa dolog történt. Megtorpant, és dicsőíteni kezdte. Mi több, éneket zengett arról, milyen szép is az a goblin, hogy ragyog a szeme, és milyen bölcsen vezérli az ogrét és valójában megosztaná vele hegymélyi királyságát. Ezt nem hagyhattam, úgyhogy a következő tűznyíllal a goblint céloztam, de amikor kilőttem volna, rettenetes dolog történt. Hirtelen én is egy kiváló, szép goblinnak láttam az ellenséget, és barátkozni akartam vele harc helyett. Még visszagondolni is rettenetes erre a dologra, az akaraterőnket könnyedén lebírta a goblin bűbáj és ott álltunk, dicshimnuszokat zengve róla, elfeledve azt, hogy társaink éppen az életükért harcolnak. És ez a kis vörös dolog még csak felénk se nézett, ez a bűvölet egyszerűen belőle áradt és magával ragadott mindenkit, aki csak kezet akart emelni rá. Láttam már hasonlót egyszer, az egyik rönkösrévi vásárban volt egy afféle bűvös mutatványos, aki rávette az embereket arra, hogy csirkeként viselkedjenek és hasonlók, neki voltak ilyen aljas trükkjei, de később, azt mondják, megölte egy legény akiből kiszedte a titkos szerelme nevét és megszégyenítette a közönség előtt. Valami ilyesmi sorsot szánok ennek a goblinnak is.

Miközben a bűvölet tartott, egy goblin rohant el mellettem a tó felé, és onnan visszafordulva belém lőtt egy nyilat. Nem örültem. Nem sokkal később Dorkó, Sólyom félork ismerőse lelőtte őt a fal tetejéről. Közben a fa mögötti csatából hatalmas mennydörgés hallatszott, ami vagy azt jelentette, hogy a félszerzetnek eddig eltitkolt képességei vannak, vagy egy új, nagy hatalmú ellenfél csatlakozott a harchoz.

Végre lehetőségem nyílt részt venni az ogrék elleni harcban, el is futottam a fa mellett, ahol azt láttam, hogy az egyik ogre kettévágva hever a földön, mellette egy félelf harcos egy hatalmas kéktezes karddal. Meglehetősen impresszív belépője lehetett (ez egy elf kifejezés a lenyűgözőre), ha egy csapással sikerült kettévágnia egy ekkora lényt, feltételezem tőle származott a mennydörgés is.
Gondoltam, én is beszállok a harcba, elvégre két ogre (és az a kis vörös patkány) még talpon volt, és cseppet sem tűntek kevésbé harciasnak.
Olyannyira, hogy az egyikük le is ütötte újdonsült félelf ismerősünket, méghozzá egy akkora csapással, hogy félő volt, ismeretségünk igencsak instantra sikerül (ez egy elf kifejezés a gyorsra. A felirat miatt sok elf kifejezés jut most eszembe). Ellenben a bástyából felbukkat Sóparti Erion és talpon volt még a félszerzet (Merla a neve, csak folyton elfelejtem) is.
Sőt, mintha a tiefling is átugrott volna a fára. Reméltem, hogy megtéríti a vörös goblint az istene imádatára, vagy valami. Sajnos aztán a fáról hallatszó "Ó milyen délcegen ülsz ott,
s olyan a bőröd, mint az érett sivatagi homokkő" eloszlatta ezen reményeimet.

Meg akarván mutatni, hogy én is tudok nagyot sebezni, az egyik ogre felé vágtam, de olyan szerencsétlenül, hogy csak egy követ találtam és kicsorbult a kardom. Az egész csata alatt alig tudtam bárkit is megsebezni, miközben a félelf lovag (mint később megtudtam, Rudolf - furcsa, külhoni név) Glantia úrnő által ájulásból felélesztve megölt még egy ogrét.
Valahogy a harmadik is elpusztult, nem is emlékszem már, hogy hogyan, mert újra a vörös goblin lett a legfőbb gondunk. Ahogy hátasa elesett, menekülni kezdett, és mi próbáltuk megállítani, de emiatt újra csak a bűvölet hatása alá kerültünk. Mondhatnám, hogy jobb érezés, hogy ha minden társad is veled együtt dícsér egy ótvar büdös kis karikalábú félállatot, de valójában nem az.
Ráadásul Glantia úrnő és később Erion is meg tudta volna vágni, de valami varázslattal azt is ki tudta védeni.

Véget ért tehát a csata és körül tudtunk nézni a romokban. Jóformán semmit nem találtam, csak egy kis obszidián szobrocskát, de a többiek sikeresebbek voltak és végül egy egész zsáknyi pénz is előkerült. Meg a világ leggyorsabb emberének csomagja és a másik csizmája, benne a lábával. Mondhatnánk, hogy annyira gyors, hogy egyik lába itt, a másik ott, de tartok tőle, hogy a másik lába is itt van, valahol az ogrék kondérjában.
Erion néhány csapdát is talált, de hősiesen semlegesítette mindegyiket.

A legérdekesebbnek végül az bizonyult, hogy egyik helyiségről, amit az ogrék holmi előszobának használtak, kiderült, hogy egy régi elf templom, ami a Mennydörgésmezei Csatának állít emléket, domborművekkel és egy szoborral. Ez a csata még azelőtt zajlott, hogy az első ember erre a földre lépett volna, valamikor az ősidőkben, amire még az elfek is azt mondják: nagyon régen.
Ha nem tanultam volna elfül, nem is tudnék a dologról, de az elfeknek igen hosszú dalai szólnak erről a csatáról (is), annyira hosszúak, hogy elkezded hallgatni a tűz mellett, elalszol, felébredsz, és a dalban még mindig csak a csatára készülnek.
Persze ott mindez nemigen jutott eszembe, mert a csatán, a kicsorbult kardomon meg azon a feliraton járt az eszem, amit Rudolf a félelf mutatott a templom falán. Az elf felirat igen régi dialektusban van írva, és határozottan egy varázsigének, vagy egy szertartás leírásának tűnik, ami vagy egy kaput nyit meg bizonyos elf vitézekhez, vagy megidézi őket. Mindenesetre tanácsosnak tűnt nem felolvasni hangosan, mert sok varázsige erre már be is indul (sőt, van amelyik már arra is, ha elolvassa az ember, az egyik híres varázsló sokáig legyőzhetetlen volt amiatt, mert kiírta a csarnoka ajtajára, hogy "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" és aki belépett és elolvasta, az mind megtörten állt vele szemben.
Persze az is lehet, hogy ez csak egy egyszerű felirat, amit valaki csak kedvtelésből vésett ide a falra és nem jelent semmit.
Most azt hiszem, alszom egy kicsit, miközben a pénzcsörgést hallgatom ahogy Glantia megszámolja a hadizsákmányt.