1. A csata előtt

Csak álltam ott és néztem a fa ágai között békésen alvó goblint. A fa sok társával együtt egy régi, romos fal tetején nőtt, a gyökerei itt-ott már teljesen szétfeszítették a köveket, de annak idején – talán több száz éve – jól megépítették ezt a falat, még felismerhetőek voltak az ablakok ívei és a falat lezáró bástya vonalai, igaz, az első szintet már szinte teljesen betemette a föld és az avar.


A csapat többi tagja már eltűnt a szemem elől, csak én maradtam itt, hogy a nehéz vértemben csörtetve ne ébresszem fel a goblint.


Fölöttem gyenge szél borzolta meg a fák ágait és friss-zöld leveleit, és két napja először volt időm végiggondolni, mit is keresek én most egy hegyen, vagy dombon, itt nem messze az Északi Küllőtől az erdő kellős közepén.
Az első gondolatom az volt, hogy „Nem is akarok itt lenni. Igazából én Awravielben akarok lenni.” De ez persze nem volt teljesen igaz. Valóban nem akartam túlságosan itt lenni, de ez volt a legjobb választás az összes közül, legalábbis Sólyom szerint. Ő meg mindig tudja mit beszél, nem véletlenül lett belőle az aki.


A számtalan tűz mellett történetben, amit hallottam, mindig azokon értetlenkedtem, hogy lehet az, hogy valaki belesodródott egy történetbe. Hát ment, vagy nem ment? Na ugye. Bár már korábban is mondhattam volna, hogy belesodródtam mindabba, amibe az új gazdám belerángatott, mindvégig én döntöttem úgy, hogy szolgálni fogom, és minden alkalommal elfogadtam a pénzét. Azt pedig, hogy a falusiak egyre több félelemmel a szemükben és egyre jobban kapkodva fogadták el, könnyű volt nem észrevenni.


De ebbe a dologba (küldetésbe? kalandba?) pont, hogy belesodródtam. Nincs semmi bajom az erdőkkel, de Awravielben összesen ha kétszer jártam, és egészen varázslatosan nagynak és színesnek találtam. Ennél csak a sziget volt szebb a Korona-tó közepén, de az már csak az emlékekben él, mert eltűnt örökre.


„Inkább lennék egy békésen alvó goblin a fa ágai között” volt a második gondolat, de persze ez sem volt igaz. Új társaim remélhetőleg pillanatokon belül örökre elnémítják.


Sok furcsa társaságot láttam már az évek alatt, vagy csak átutazóban álltak meg a faluban, vagy az öreghez jöttek látogatóba, de ez a legfurcsábbak közé került az első pillanattól kezdve. Akkor néztem meg őket először amikor a szétdúlt favágó telepre eveztek át a folyón. Egy délceg elf állt a csónak orrában, oldalán két szablya, dicsőnek és vitéznek tűnt, mint a mesék nagy hercegei. Később mindent megtett, hogy ezt a róla kialakult képet eloszlassa.


Az elfekkel mindig is visszás volt a viszonyom. Leggyakrabban akkor találkoztam velük, amikor az öreget látogatták, mindig kedvesek voltak, udvariasak, több-kevesebb türelemmel és titkolni igyekezett lenézéssel javítgattak amikor a nyelvüket tanultam, de barátkozni képtelenség volt velük. És hát persze az elf nők, hát olyan szépet legfeljebb valamelyik isten mennyeiben láthat az ember, persze akkor, ha oda elf nők is kerülhetnek.


A csónakban utazott még egy törpe és egy tiefling is, mindkettejükön a kék kórság egyértelmű jelei mutatkoztak, ami miatt kezdetben igyekeztem elkerülni velük az érintkezést. Szerencsére később kiderült, hogy nem fertőzőek, sőt, a törpe hölgy egy igazi úrihölgy, ellenben a tiefling egy Nagy Helvét (fura egy név, még jó, hogy országot nem neveztek el róla) nevű sivatagi istenség fáradhatatlan térítője.


A folyó túlpartján egy kordé mellett még egy félszerzetet láttam, aki egy kecskén lovagolt. Szintén meglehetősen kék volt.


Minden különlegességük ellenére megörültem az érkezőknek, mert a menekülést jelenthették. A dolgok éjszaka támadták meg a tábort, nagyok voltak, a páncéljuk kemény olyan vadul támadtak ránk, hogy hajnalra ketten maradtunk életben a tucatnyi favágó és négy harcos közül. Az egyik én voltam, elvileg a harcosok vezetője, gyakorlatilag végignézve ahogy az embereimet lemészárolják. A másik Tibor volt, a félszerzet, bent a házban, aminek a kőtornácán menedéket találtam. Korábban nagy hangú és erős akaratú fickó volt, könnyedén irányította a nálánál több, mint kétszerte nagyobb favágókat. Most hallani véltem a vacogását a ház mélyéről.


Persze nem csak én figyeltem fel a jövevényekre, hanem a szörnyek is, de őket némi harc árán végül le tudtuk győzni őket. Először akkor támadtak amikor a jövevények partra szálltak, másodszor pedig akkor, amikor az elf elindult a folyóhoz vízért. Időközben a félszerzet a túlpartról próbált segíteni, de jószándékú nyílvesszője a törpe hölgyet találta el.


Bár többen megsebesültünk (ezek a szörnyek savat is köptek, kifejezetten kellemetlen, a köpenyem egészen lyukacsos lett tőle), azért egészen más volt napfényben, felkészült harcosokkal együtt felvenni velük a küzdelmet.


„Remélem a nyomolvasók megbízhatóak” volt a harmadik gondolatom. A nyomolvasókkal, egy kopasz elf nővel és a nagyszakállú törpével már Sólyom erdejében akadtunk össze. Mivel mind Sólyomhoz mentünk, és mivel kölcsönösen megmentettük egymást a szörnyek elleni harcban, együtt folytattuk az utat Sólyomhoz, magunkkal vittük Tibort is, aki pont úgy nézett ki, ahogy ez elvárható valakitől, akinek minden ismerősét megöli és egész addigi életét elpusztítja néhány éhes bogárszörny. Ellenben a törpe hölgyről, akit szolgái is elkísértek, kiderült, hogy egy igazi hercegnő, aki a királysága - jogos öröksége - visszahódítására gyűjt sereget. Nem kellett túl sokáig győzködnie. Sok törp királyságról hallottam már, kisebbről, nagyobbról, még olyanról is, aminek állítólag olyan mélyek a tárnái, hogy ördögök fűtik fel a kohóikat, de szegény törp királyságról még sosem hallottam. Meg is ígértem hát, hogy az úrnőmmel tartok, ha eljön a visszafoglalás napja.


Az út Sólyom háza felé majdnem teljesen eseménytelen volt, csak az erdőisten oltárát találtuk feldúlva, de igyekeztünk helyreállítani. Nem vagyok elvakult híve egyik istennek sem, de azt jól megtanultam, hogy rosszban lenni velük nem túl szerencsés. Szoktam is vinni ajándékot némelyiknek időnként. Hamarosan kiderült, hogy ha az erdőisten nem is, de mások nagyon is figyelemmel kísérik az utunkat. Mással aligha magyarázható, hogy immár két térítő is a csapatunk tagja lett. A tiefling mellett a kopasz elfről is kiderült, hogy egy istenség - természetesen nem Nagy Helvét - követésére buzdít másokat. Mi több, a világvége is közeleg. Legalábbis szerinte.


A nyomkeresőkkel, akik persze elsődlegesen nem nyomkeresők, hanem valami északi kolostorból jöttek és egyikük a társaim régi ismerőse - ami a kék bőrén is jól látszik - majdnem Sólyom háza előtt futottunk össze. Így már egy egészen népes társaságként kértünk tőle szállást, amit szokásához híven bőséges vendéglátással együtt meg is adott.


Itt el is válhattam volna a díszes és vitathatatlanul igencsak színes társaságtól, ha Sólyom nem javasolja, hogy inkább tartsak velük és segítsek nekik megtalálni azokat a gyógynövényeket amiket keresnek. Vagy az eltűnt embert, aki a megtalált nyomok alapján már sokkal inkább a trollok gyors vacsorája, semmint a világ leggyorsabb embere. Így múlik el a világ dicsősége. Gyorsan.


“Unalmas itt állni.” Ez volt, ami negyedjére eszembe jutott. Remélem hamar felérnek már arra a falra.